Fazekas Róbert

Nagyon sajnáltam ma, hogy nem mentem ki a Madárfészekbe. Czukor Zoli fantasztikus volt. Írtam már róla korábban, hogy vele, a 46 éves gyaloglóval lakok egy szobában. A tévében megnéztem ma a versenyét. Amikor negyvenhatodikként beért a stadionba és a hangosbemondó bemondta, hogy a 46 éves gyalogló 46. lesz az olimpián, százezer ember tapsolt felállva. Fantasztikus Zoli sportemberi nagysága, ennyi idősen ilyen melegben, ilyen páratartalom mellett 50 kilométert gyalogolni, hatalmas teljesítmény.

Most néztem, szintén a tv-ben a kajak-kenut. Ebben a pillanatban lett olimpiai bajnok Vajda Attila. Nagyot üvöltöttem. Gratulálok neki.

Mára már nincs különösebb programom, tévézek és elmegyek vásárolni. Aztán éjszaka indul a gépem, reggel hatra Budapesten vagyok. Holnap este pedig már a Savaria Karneválon vagyok. Tudom, hogy sokan olvassák a blogomat, akik nem vasiak, nekik is csak ajánlani tudom, hogy jöjjenek el erre a fantasztikus forgatagra.

Alig várom már, hogy otthon legyek és találkozzam azokkal, akiket szeretek, bár ennek az olimpiának minden perce öröm volt nekem.

Ma egész nap csak pihengettem. Tegnap kint voltunk a szurkolói faluban, ott volt egy kis élménybeszámoló. Abszolút jól fogadtak. Aki ért a sporthoz, az tudja, hogy ez mekkora teljesítmény volt. Én is nagynak értékelem. Most úgy gondolom, hogy egy centit nem tudtam volna javítani, kidobtam magamból, ami bennem volt. Aztán pedig elmentünk, megünnepeltük a versenyt. Nagy buli volt.

A térdemet folyamatosan kezeltetem lézeres terápiával, mert eléggé fáj. Orvossal ugyan még nem tudtam beszélni, de szerintem nem komoly a sérülésem, a fájdalomcsillapítóra elég jól reagál.

Ma este elmegyek, megnézem a kézis lányokat az oroszok ellen.

Holnap délelőtt pedig bemegyek a városba, picit szétnézek, meg az otthoniaknak akarok venni egy-két cuccot.

A tervek szerint szombaton hajnalban érek haza.

Ezeket a sorokat még a „Madárfészekből” diktálom. Lehet, hogy vannak olyanok, akik többet vártak tőlem, de én tudom, az, amit ezen az olimpián, és az azt megelőző egy hónapban végigvittem, az eddig nagyon kevés sportolónak sikerült.

A legmerészebb álmaimban sem hittem volna, hogy a nyolcba is bejutok, éppen ezért hatalmas sikerként élem meg azt az eredményt, amit elértem. Nehéz körülmények között készültem, sok-sok előítélettel megbirkózva, kevés ember támogatását bírva. Mérhetetlenül boldog vagyok és köszönöm még egyszer mindenkinek: Vida Józsefnek, az edzőmnek, Annus Adriánnak, Czeglédy Csabának, Pál T. Gábornak, aki egy percig sem vesztette hitét bennem, a Nyugat Rádiónak, a szponzoromnak, aki Athén óta kitart mellettem, a családomnak, a barátnőmnek, Timinek, a klubomnak, a Haladás VSE-nek és persze mindenkinek, aki itt a fórumon vagy más formában jókívánságát juttatta el hozzám, bízott bennem és szurkolásával erőt adott ahhoz, hogy végrehajtsam mindazt, amit elértem itt most Pekingben.

Tisztában vagyok vele, hogy miután bejutottam a legjobb nyolcba, háromszor is belenevettem a kamerába. Ez nem kényszeredett mosoly volt. Azokon nevettem, akik nagyon szomorúak, hogy itt látnak engem, ilyen körülmények között.

Most elnézést kérek mindenkitől, de amint túl vagyok a kötelezettségeken, a szombathelyi szurkolókkal elmegyek egyet bulizok, azt gondolom, megérdemlem.

És még valami, senki ne legyen szomorú, most nem véget ért, hanem elkezdődött valami.

Hajrá magyarok!

Hát ezt is megéltük. 33 éves lettem. Igazából majdnem mindig így jön ki, hogy éppen egy világversenyen vagyok a születésnapomon. Ilyen lufis-tortás partit dáridókkal már nem szoktam tartani, abból már kinőttem. Elég szomorú, hogy mindig öregszik az ember egy évet. A kor az egy állapot, de különösebben nem érdekel.

Tegnap láttam Pars Krisztián versenyét. Én egy fillért nem tettem volna arra, hogy nem lesz dobogós. De hát ilyen egy olimpia. Még a halottak is életre kelnek. Itt mindig születhetnek meglepetések. Ebben bízok én is.

Ma délig aludtam, aztán ebédeltem egyet. A menü természetesen ugyanaz volt, mint eddig. Marhahús, csirkehús, tészta és egy kis édesség. Délután egy picit mozgok. Egy kis súlyemelés, kis futás és gimnasztika szerepel a programban.

Most érkeztek meg az öttusázók a faluba, Balogh Gáborral váltottam pár szót. Ő is drukkol nekem.

Persze mindenkivel jóban vagyok, de ez az első olyan világversenyem, hogy nincs velem sem az edzőm, sem Adrián. Nagyon rossz így egyedül. Az ember már megszokta, hogy ha kint voltunk valahol, akkor mindig vele volt a másik. Azért az ember a problémáit olyannal tudja megosztani, akivel meghittebb a viszonya. Napi szinten tartom velük és a családommal is a kapcsolatot telefonon, smsben. De azért ez más.
Edzőmmel, Vida Józsival megbeszéltük, hogy technikailag mi volt a gond a selejtezőben, min kéne majd változtatnom. Egy picit szűk volt az eleje, a végétől meg picit féltem, az első kilépett dobásom miatt. Azóta gyakorolgattam, de túl sokat ilyenkor már nem lehet, mert összezavarja az embert. Itt már nem lesz veszíteni valóm, kockáztatni kell.

A holnapi verseny miatt most még nem izgulok. Csak közvetlen előtte szokott bennem lenni egy kis drukk. Addig megpróbálom elkalandoztatni a gondolataimat. Már amennyire tudom. Mindenki azt kérdezi tőlem, hogy mire számítok a döntőben. Őszintén mondom, fogalmam sincs. Elképesztően erős ez a mezőny. Ilyen sűrű még soha sem volt. Persze nekem annyi esélyem van nyerni, mint a trójai falónak az epsomi derbyn. 🙂 Viccet félretéve, ha 64 fölött tudnék dobni, azzal már elégedett lennék. Úgy gondolom, azzal már az első nyolcba oda tudnék érni. De majd ott bent meglátjuk, mi lesz. Az azonban nem kérdés, hogy az aranyérem Kanter és Alekna között fog eldőlni. Aztán a 3.-7. helyre bárki odaérhet.

Holnap délelőtt és délután is megpróbálok aludni, aztán fél héttől elindulok a versenyre. Szétnéznek a pályán, ráhangolódok a döntőre, bemelegítek. Szerencse, hogy közel van a stadion, körülbelül negyed óra alatt kint is van a busz.